4.8 A felelősség Isten iránt

Ha az embernek természeténél fogva ‘halhatatlan lelke’ van, akkor szükségszerűen van egy örökké tartó sorsa valahol - vagy a jutalmazás vagy a büntetés színhelyén. Ebből az is következik, hogy mindenki felelősséggel tartozik Istennek. Ezzel ellentétben fejtettük ki a Biblia tanítását arról, hogy az ember természetszerűleg hasonlít az állatokhoz, nem rendelkezik benne rejlő halhatatlansággal. Azonban néhányaknak fel van ajánlva az Isten Országában levő örök élet reménysége. Nyilvánvaló tehát, hogy nem mindenki azok közül, aki valaha élt, lesz feltámasztva: akárcsak az állatok, az ember él és meghal, és porrá lesz. Mivel lesz egy ítélet, ahol egyesek el lesznek ítélve, mások pedig megjutalmazva örök élettel, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az emberiségnek van egy bizonyos kategóriája, akik fel lesznek támasztva azért, hogy megítéltessenek, és megkaphassák jutalmukat.

Hogy valaki fel lesz-e támasztva az azon múlik, hogy felelősségre vonható-e az ítéletnél. A megítéltetésünk alapja, hogy miként válaszoltunk Isten megismert Igéjére. Krisztus azt mondta: "Aki elvet engem, és nem fogadja el az én beszédeimet, annak van ítélő bírája: az az ige, amelyet szóltam, az ítéli el őt az utolsó napon" (Jn.12:48). Azok, akik nem ismerték vagy nem értették Krisztus beszédét, és így nem volt alkalmuk elfogadni vagy visszautasítani őt, nem lesznek felelősek az ítéletkor. "Akik ugyanis törvény ismerete nélkül vétkeztek, a törvény nélkül vesznek el, és akik a törvény ismeretében vétkeztek, azok a törvény alapján kapják meg majd az ítéletet" (Róm.2:12). Tehát akik nem ismerték Isten kívánalmait az állatokhoz hasonlóan fognak elveszni, míg azok, akik tudatosan szegték meg Isten törvényét, szükségszerűen ítélet alá fognak esni, feltámadni, hogy szembenézzenek az ítélettel.

Isten szemében "a bűn nem róható fel, ha nincs törvény", "a bűn törvényszegés (Isten törvényeié)", "a törvényből csak a bűn felismerése adódik" (Róm.5:13; 1Jn.3:4; Róm.3:20). Anélkül, hogy tisztában lennénk Isten törvényeivel, amint az az ő beszédében van kinyilatkoztatva, "a bűn nem róható fel" egy személynek, így ezek az emberek nem lesznek megítélve vagy feltámasztva. Azok, akik nem ismerték halottak maradnak, ahogyan az állatok vagy a növények is, hiszen ők is ugyanebben a helyzetben vannak. "A gazdag ember sem marad meg, hasonló az állatokhoz, amelyek kimúlnak" (Zsolt.49:21). "Mint juhok kerülnek a holtak hazájába" (Zsolt.49:15).

Isten útjainak az ismerete teszi felelőssé cselekedeteinket Isten iránt, ezáltal válik szükségszerűvé, hogy feltámadjunk, és megjelenjünk az ítélőszék előtt. Nemcsak a megkereszteltek (víz alámerültek) lesznek feltámasztva, hanem mindenki, aki felelősséggel tartozik Istennek, akik ismerték az Ő akaratát. Ez egy gyakran ismételt igazság a Bibliában:

- Jn.15:22 szerint az ige ismerete felelősséget támaszt: "Ha nem jöttem volna (én Jézus), és nem szóltam volna hozzájuk, nem volna bűnük, most azonban nincs mentségük bűneikre". Róm.1:20-21 hasonlóan kijelenti, hogy Isten ismerete esetén az embernek "nincs mentsége".

- "Aki az Atyától hallott és tanult, az mind énhozzám jön... Én pedig (Jézus) feltámasztom az utolsó napon" (Jn.6:44,45).

- Isten csak azok cselekedeteit "nézi el", akik valóban nem tudtak az Ő útjairól. Akik viszont ismerik, azokat szemmel tartja és pozitív választ remél (ApCsel.17:30).

- Az a szolga, aki ismerte Ura akaratát, és nem fogott hozzá teljesítéséhez, vagy nem cselekedett akarata szerint, sok verést kap; aki viszont nem ismerte Ura akaratát, és úgy cselekedett verést érdemlő dolgokat, az kevés verést kap (azaz megmarad a halálban). Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon" (Lk.12:47,48).

- "Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak" (Jak.4:17).

- Izráel felelősséggel tartozott Istennek a nekik adott kinyilatkoztatás következtében (Ám.3:2).

- A felelősséget támasztó ismeret miatt olvashatjuk: "Mert jobb lett volna nekik (akik később elfordultak Istentől), ha meg sem ismerik az igazság útját, minthogy azt megismerve elforduljanak a nekik adott szent parancsolattól" (2Pt.2:21). Más idevonatkozó versek: Jn.9:41; 3:19; 1Tim.1:13; Hós.4:14; 5Móz.1:39).

Isten ismerete által felelősségre vonhatóak leszünk az ítélőszék előtt, akik viszont nem ismerték, azok nem lesznek feltámasztva sem, mert nem szükséges őket megítélni, az ilyen ember az ő tudatlansága által "hasonló az állatokhoz, amelyek kimúlnak" (Zsolt.49:21). Számos utalás van arra, hogy nem lesz mindenki feltámasztva azok közül, akik valaha éltek:

- Babilon ősi nemzetségéhez tartozó emberek "nem kelnek fel többé, elaludtak, elhamvadtak" haláluk után, mert nem ismerték az igaz Istent (Jer.51:39; Ézs.43:17).

Ézsaiás így imádkozott: "Urunk, Istenünk (Izráel Istene), más Urak voltak gazdáink (a Filiszteusok és Babiloniak), nem te... A halottak nem élnek, az árnyak nem támadnak föl, ezért bűntetted meg és irtottad ki őket, még az emlékezetüket is eltörölted" (Ézs.26:13,14). Figyeljünk fel a háromszoros hangsúlyozására annak, hogy nem lesznek feltámasztva: "a halottak nem élnek... nem támadnak föl... emlékezetüket is eltörölted". Ezzel ellentétben, Izráelnek megvolt a reménysége a feltámadásra, mivel ismerték az igaz Istent: "Életre kelnek a halottaid (Izráelé), föltámadnak a holttestek" (Ézs.26:19).

- Isten izráeli népéről, azt olvashatjuk, hogy Krisztus visszatérésekor "sokan felébrednek majd: némelyek örök életre, némelyek gyalázatra és örök utálatra" (Dán.12:2). "Sokan", de nem mindenki. Isten választott népe, a zsidók fel lesznek támasztva, az Isten iránti felelősségük következtében. Azok közülük, akik egyáltalán nem ismerték az igaz Istent, "Elesnek és nem kelnek fel többé!", mert nem képesek megtalálni "az Úr Igéjét" (Ám.8:12,14).

Most már megtanultuk, hogy:

1. Isten igéjének megismerése felelősséget hoz az életünkbe Isten iránt.

2. Csak a felelősségre vonhatóak fognak feltámadni és megítéltetni.

3. Azok, akik nem ismerték az igaz Istent, halottak maradnak, mint az állatok.

Azok, amiket ezek a következtetések magukban foglalnak, érzékenyen érinthetik az emberi önérzetet és azt, amiben természetszerűleg jobban szeretnénk hinni: emberek milliói, mind a mai, mind az egész történelem idejéből, akik nem ismerték az igaz Evangéliumot, a súlyos léleki betegek, akik képtelenek megérteni a Biblia üzenetét, csecsemők és kisgyermekek, akik meghaltak, mielőtt megértek volna arra, hogy megértsék az Evangéliumot, mindezek az embercsoportok, abba a kategóriába tartoznak, akik nem rendelkeztek Istenről igaz ismeretekkel, és ennélfogva nem tartoznak felelősséggel. Ez azt jelenti, hogy ők nem lesznek feltámasztva, szüleik léleki hozzáállásának a figyelembe vétele nélkül. Ez teljesen ellenkezik a humanizmus eszméjével, nekünk embereknek minden természetes vágyunkkal és érzésünkkel, az igazi alázat Isten igéjének végső igazságaihoz annak megfelelő alázatos felfogással karöltve a mi saját természetünket illetőleg, fog minket elvezetni arra, hogy elfogadjuk ezt az igazságot. Az elfogulatlan vizsgálata az emberi élet tényeinek, még a Biblia útmutatása nélkül is, el fog minket vezetni arra a következtetésre, hogy nem lehet reménység a jövőbeni életére a fentebb említett embercsoportoknak.

Isten útjainak a kétségbevonása ebben a dologban egyáltalán nem fogadható el: "Ugyan ki vagy te ember, hogy perbe szállsz az Istennel?" (Róm.9:20.). Megvallhatjuk, ha valamit nem értünk, de Istent sohasem vádolhatjuk meg igazságtalansággal. A gondolat, hogy Isten képes lehet szeretetlen is lenni, vagy tévedhet is, ijesztő képet nyújt a Mindenható Istenről, Atyáról, és Teremtőről, mint Aki igazságtalanul, méltánytalanul bánik az ő teremtményeivel. A történet Dávid királyról, amikor elveszítette újszülöttjét segítségünkre lehet ebben: 2Sám.12:15-24 megörökíti Dávid imádságát a gyermekéért, amíg az életben volt, azonban végül reálisan elfogadta a halálának a végzetes voltát: "Amíg a gyermek élt, böjtöltem és sírtam, mert ezt gondoltam: Ki tudja talán könyörül rajtam az Úr, és életben marad a gyermek. De most, hogy meghalt, miért böjtöljek? Vissza tudom-e még hozni őt?... nem tér vissza hozzám". Akkor Dávid megvígasztalta a feleségét, és újabb gyermekük született, amilyen gyorsan csak lehetett.

Szomorú lenne, ha sok ember, aki megragadja az Isten iránti felelősség mibenlétét, úgy érezné, hogy nem kíván további ismereteket szerezni róla, amennyiben felelősségre vonhatóvá válik Iránta és az ítéletre. Bizonyos fokig az ilyen ember már felelősséggel tartozik, mert Isten igéjének az ismerete által tudatosult benne a tény, hogy Isten működik az életében, és felajánl neki egy valóságos kapcsolatot. Mindenkor emlékezni kell arra, hogy "Isten szeretet", és

"nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek" és úgy "szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (1Jn.4:8; 2Pt.3:9; Jn.3:16). Isten azt akarja, hogy az Ő Országában lehessünk.

Az ilyen megtiszteltetés és kiváltság elkerülhetetlenül felelősségeket támaszt. Ezek nem úgy vannak megtervezve, hogy túl nehezek vagy súlyosak legyenek számunkra: ha valóban szeretjük Istent, meg fogjuk érteni, hogy az ő üdvösség ajánlata nem egy automatikus jutalom bizonyos munkákért, hanem egy szeretetteljes kívánság Isten részéről, hogy mindent megtegyen, amit csak lehet értünk, gyermekeiért, örökké tartó boldog életet adjon nekünk, azáltal, ha megértjük az ő csodálatos személyét.

Amint megértjük, és meghalljuk Isten hívását az Ő igéjén keresztül, fel fogjuk ismerni, amint sétálunk a tömegben, hogy Isten különös intenzitással figyel minket, buzgón keresi válaszunk jeleit az ő szeretetére, inkább mintsem azt várná, hogy haladéktalanul a mi felelősségeinknek megfelelően éljünk. Szerető szemei elől soha nem fog elveszíteni minket, sohasem felejthetjük el vagy lazíthatjuk fel a Róla való ismereteinket azért, hogy testünknek kedvezzünk, az Istennek való felelősségtől szabadon. Ehelyett örülhetünk, és örülnünk is kell, az Istenhez való különös közelségünknek, és bízni az Ő szeretetének a hatalmasságában, mindenkor több ismeretet kell keresni Róla, mint kevesebbet. A szeretetünknek Isten útjai iránt és a kívánságunknak, hogy megismerjük azokat, hogy egyre inkább követhessük Istent, erősebbnek kell lennie a természetes félelmünknél az Ő felfoghatatlan Szentségét illetően.