4. Hozzáfűzés: Személy-e a Szentlélek?

A 2.1-es és 2.2-es Tanulmányok bőséges bizonyságot mutattak be arról, hogy Isten Lelke vonatkozik Isten erejére, amely visszatükrözi az Ő gondolatait egy nagyon világos módon. Mivel a mód, ahogyan Isten Lelke munkálkodik, mint Isten lényegének és személyének egy oly pontos reflektora, visszatükröződése, így voltak, akik arra a következtetésre jutottak, hogy Isten Lelke egy személy, aki szintén Isten. Az előző fejezetek figyelmes újraolvasása rá fog mutatni, hogy Isten Lelke az az Ő értelme és ereje.. Az elektromosság egy láthatatlan erő, amely képes termelni az ember irányításának eredményeként, de nem lehet egy személy. A szeretet az ember tulajdonságaihoz tartozik, de ez sem lehet egy személy. Isten Lelke magában foglalja Isten szeretetét, mint az Ő személyiségének a részét, és vonatkozik az Ő erejére is, de semmi esetre sem vonatkozhat egy Tőle elválasztott személyre.

Nyilvánvalónak tűnik ez a Szentlélek személy voltát illető hibás nézet, melyben a ‘kereszténység’ nagy többsége hisz, mivel hisznek a ‘szentháromság’ tanában is. Nevezett tan ténylegesen azt állítja, hogy létezik három isten, akik valahogyan egyek is - az Atyaisten, a Szentlélek és Jézus.

Alapos okunk van elhinni, hogy a ‘szentháromság’ fogalma alapvetően egy pogány elképzelés volt, amelyet a kereszténység kb. 300 évvel Jézus halála után vett át - ennélfogva ez a szó nem is fordul elő a Bibliában.

Ha elfogadjuk azt az elképzelést, hogy Isten egy ‘szentháromság’, akkor arra a következtetésre kell elérkeznünk, hogy valamiképpen Isten Lelke/ereje egy személy, aki szintén Isten, ámbár nem Atyaisten. Amikor szembesültek álláspontjuk logikátlanságával, akkor a legnépszerübb menekülési út volt ezeknek az embereknek a számára, hogy azt állították, Isten egy hittitok, és az ilyen dolgokat hitben kell elfogadnunk anélkül, hogy igényt tartanánk logikus magyarázatokra.

Ez félreérthetetlenül szemet huny az Újszövetség arra vonatkozó kijelentései felett, hogy Isten titka Krisztus szavai és munkája által lett kinyilatkoztatva:

"Nem szeretném, testvéreim, ha .…nem vennétek tudomásul azt a titkot…" (Róm.11:25).

"... A Jézus Krisztusról szóló üzenet szerint - ama titok kinyilatkoztatása ..." (Róm.16:25).

"Ime titkot mondok (magyarázok) nektek" (1Kor.15:51).

"Mert úgy tetszett neki, hogy megismertesse velünk az ő akaratának titkát" (Ef.1:9; 3:3).

Pál prédikált, hogy megismertesse "az evangélium titkát…" (Ef.6:19; Kol.4:3).

"... Azt a titkot ... amely most kijelentetett az ő szentjeinek ..." (Kol.1:26,27).

Mindezzel a hangsúllyal azon, hogy jelenleg egyetlen hittitok sem kapcsolódik az alapvető tanításokhoz, csak az, aki még a sötétségben van, fogja állítani, hogy mégis léteznek ilyenfajta titkok. Továbbá az ilyen személyt valóban nem is nyugtalanítja, hogy "Babilon" bibliai elnevezése a Jelenések Könyvében bemutatott hamis vallások rendszerére vonatkozik, "…ez a titokzatos név: A nagy Babilon" (Jel.17:5). A nyilvánvaló következtetés, hogy amiben hisznek az rejtély, azonban az igazi hívek ismerik az asszony titkát (Jel.17:7).

Az ilyen homályos okfejtés természetesen várható azoktól, akik az Istenről való ismeretüket olyan szubjektív tényezőkre alapozzák, mint emberi élmények, tapasztalatok, vagy külső szellemi erő ködös, meg nem határozott működése rajtuk. Ha tőlünk azt remélik, hogy mutassunk valódi alázatot Isten Igéjének a tanításaihoz, akkor következésképpen azt is kívánják tőlünk, hogy használjuk alapvető érvelő és következtetőképességeinket a Biblia üzenetének felfedezése érdekében.

Soha egyetlen evangéliumhirdetőtől sem, akiről olvashatunk a Bibliában, hangzott el ahhoz hasonló kijelentés, hogy ‘Ez titok, még nem vagytok képesek elkezdeni a megértését’. Ehelyett azt olvassuk róluk, hogy érvekkel és a Szentírásból származó logikus következtetésekkel fordultak az emberekhez.

Pál az evangélium alapjairól való tanításai alkalmaival, azaz az azokról a tanokról szólóakkal, melyekkel mi is foglalkozunk e könyv kereteiben, "... vitába szállt ... (hallgatóságával) az Írások alapján. Megmagyarázta és bizonyította nekik. hogy Krisztusnak szenvednie kellett, és fel kellett támadnia a halálból ..." (ApCsel.17:2,3). Itt rendszeres, szisztematikus és ésszerű bibliai magyarázatokról van tehát szó, a bibliai idézet pedig a következő módon kezdődik: "Pál pedig szokása szerint ... vitába szállt velük ...". Ez tehát az ő szokásos módszere, eljárása volt (Ld. még ApCsel.18:19). Ezzel összhangban, a korinthusi nagyszabású igehirdetése során, "Szombatonként ... a zsinagógában vitázott, és igyekezett meggyőzni zsidókat és görögöket .... Amikor azonban ellene szegültek, és szidalmazták ... (ApCsel.18:4-6). Akik megtértek, keresztülmentek egy meggyőződési folyamaton Pál Bibliára alapozott okfejtései, vitái által, itt tehát nem Krisztusról való látomásokról volt szó az emberek hálószobáiban, megfogalmazhatatlan ránk kerülő érzésekről, vagy arról, hogy egyszer csak találkoztak az emberek az Úrral egy éjszaka.

Az is figyelmet érdemel, hogy az ihletett írás felhívja a figyelmünket a maga logikusságára, ésszerűségére azáltal, hogy kijelenti, a hallgatóság Pál "ellen szegült". Pál és Barnabás az antiókhiaiakhoz szintén "szóltak ... (az igéről) és biztatták őket" (ApCsel.13:43). Következő állomásuk Ikónium volt, ahol "úgy szóltak, hogy... igen sokan lettek hívővé" (ApCsel.14:1).

Valamivel később, élete megpróbáltatásai közepette, Pál jövővel kapcsolatos biztos reménységét még mindig ugyanaz a dicsőséges logika ihlette: "De amikor az igazságról és önmegtartóztatásról meg a jövendő ítéletről kezdett beszélni", ezt olyan éles világossággal tette, hogy még az ő cinikus bírájáról is azt olvashatjuk, hogy amikor hallotta, "megrémült" (ApCsel.24:25).

Mivel megtérésünknek ilyen meggyőződési folyamaton kell alapulnia, szükséges ránk nézve, hogy mindenkor képesek legyünk logikus, biblikus számadásra a bennünk élő reménység és hitünk alapjai felől:

"... Legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet" (1Pt.3:15).

Személyes tapasztalatokról szóló higgadt beszédünkel nem adunk számot az evangélium reménységéről. A személyes bizonyságokban való szakadatlan bizalom az igehirdetés eszközeként a karizmatikus keresztények esetében, megvilágításba helyezi az evangélium reménységéről szóló számadásuk hiányát. Egy kész szótár alakult ki az ilyen keresztények között, hogy képessé legyenek ‘megosztani azokat a dolgokat, amelyeket az Úr véghezvitt már életükben’, stb. Az ilyen személyes anekdóták éles ellentétben állnak Pál szavaival: "Mert nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust" (2Kor.4:5) - és ez egy olyan embertől származik, akinek közelebbi személyes kapcsolata volt Jézussal mint bárki másnak.

Megtérésünk logikus, ésszerű bibliai tanokra alapozott módjának ki kell jelölnie számunkra egy módszert, melynek révén kiszélesedhet az Istennel való kapcsolatunk a még hátralevő életünk folyamán. Példánk, mint mindig, az első tanítványok, akik érveltést használtak a megfelelő megoldások kigondolására ebben az esetben a szolgálattevések kérdésében (ApCsel.6:2). Az újszövetségi levelek szintén feltételezik olvasóikról a biblikus ésszerűség használatát. Így például, megindokolva a Főpap rendeltetését Mózes Törvénye alatt, jobban megérthetünk részleteket Krisztus munkája felől (Zsid.5:3). Isten Krisztusban való páratlan szeretetéről beszélve, Pál arra buzdít, hogy "okos istentiszteletként" (görög szövegben "ésszerű", "logikus") szánjuk oda magunkat Istennek viszonzásképpen (Róm.12:1). A "logikus" szó a görög "logosz" szóból származik, ezt a szót általában igének fordítják Isten szavára való vonatkozással. "Logikus" magatartásunk Bibliai értelemben tehát egy olyan valamit jelent, amely Isten szavából származik.

Mindennek a fényében, nyilvánvalónak kell lennie számunkra, hogy logikátlan azt állítani, hogy Isten Lelke egy személyes lény, aki nem Isten, de azért mégis Isten - valamint ezt azzal kimagyarázni, hogy ez az egész titokzatos, a logikának itt nincs jelentősége, ez nem fogadható el a Biblia alapján. Ha nem tudunk logikus következtetéseket levezetni a Bibliából, akkor minden Biblia tanulmányozásunk hiábavaló, és nincs szükség a Bibliára, amelyre csak éppen úgy lehet tekinteni, mint egy szép közhelyre, vagy egy darab elragadó irodalomra. Ez minden, aminek a Biblia tűnik, sok keresztény könyvespolcán.

Azonban nézőpontjuk hitelessége szempontjából, azoknak akik hiszik, hogy Isten Lelke egy személy, valóban alá kellene támasztaniuk az ebben való hitüket a Biblia alapján. A versek, amelyekre hivatkoznak, azok, amelyek Isten Lelkéről személyre jellemző kifejezésekkel beszélnek, például, mint "Pártfogóról" a János evangélium 14-16. fejezeteiben, illetve utalásokat találunk Isten ‘megszomorítható’ Szentlelkére (Ef 4:30).

Láthatjuk majd a 4.3-as Tanulmányban, hogy az emberek lelke "háboroghat" (ApCsel.17:16), "nyugtalankodhat" (1Móz.41:8), illetve "ujjonghat" (Lk.10:21). Az ember lelke, magának az embernek a lényege, gondolatvilága, célja, cselekedeteinek előidézője, ebből kifolyólag úgy van beszélve róla, mint egy elkülönült személyről, azonban, természetesen, ez nem betű szerint értendő így. Isten Lelkéről szintén lehetséges ilyen módon beszélni.

Úgyszintén meg kell értenünk, hogy a Biblia gyakran alkalmaz megszemélyesítést, amikor elvont dolgokról beszél, például a bölcsességre, mint egy asszonyra utal a Példabeszédek Könyve 9:1-es versében. Ez azért történik így, hogy bemutassa számunkra, hogy milyen volna egy olyan ember a gyakorlatban, akinek van bölcsessége, a ‘bölcsesség’ csak valakinek az értelmében létezhet, és így el van döntve a kérdés, hogy itt megszemélyesítésről van szó. Az 5. Hozzáfűzésben, azaz "A megszemélyesítés elvében" olvashatunk bővebbet ezzel kapcsolatban.