2. Hozzáfűzés: Isten nevének használata

Láttuk, hogy Isten nevének és Fia Jézus nevének nagyon mély jelentése van. Amikor ‘Istenről’ beszélünk akkor azzal az Őcsodálatos szeretetének és igazságosságának minden oldalát érintjük. Isten nevét feleslegesen használni mint egy mérsékeltebb töltelékszót vagy elkeseredéseink kifejezéseként az egyik legsértőbb dolog amit az ember elkövethet az ő Alkotójával szemben. A 3. Parancsolat megtiltotta Isten nevének hiábvaló kimondását. Így mindenki aki Isten kedvében szeretne járni és megadni Neki a tiszteletet annak minden erőfeszítést meg kelll tennie, hogy Isten nevét ne használja könnyedén. Világszerte több társadalomban az istenkáromlás a modern nyelvhasználat alapvető részévé vált; az ebből való kitörés amely talán egy egész élet szokása volt nem könnyű. Azonban egy bensőséges ima által Isten segítségét kérni ez ellen bizonyosan nem fog válasz nélkül maradni. Környezetünkön belül is vannak akik mérsékelhetnek és befolyásolhatnak minket, például a gyerekek, akik emlékeztethetnek minket a káromlások súlyosságára: "Ne mond ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, ha valaki hiába mondja ki a nevét." (5Móz.5:11).

Másfelől vannak akik ragaszkodnak ahhoz, hogy állandóan használjuk a Jahve vagy Jehova (ugyanannak a szónak két különböző kiejtése) héber szavakat amikor Istenről beszélünk. Ez súlyos tévedés. Ezek közé tartozik az Őrtorony Társaság akik úgy gondolják, hogy egy kereszténynek csak akkor lehet kapcsolata Istennel amennyiben Jehova Tanújának nevezi magát.

Ílymódon néhány ember úgy használja Isten szent és csodálatos nevét mint valamifajta szellemi elit üzemanyagát, ezáltal megvetnek másokat pusztán a kiejtés vagy egyetlen szó használata miatt. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy Isten nevének a használata helytelen; különösen alkalmas a személyes imádkozásoknál. Az Újszövetség azonban nem jelzi ennek a fontosságát vagy azt, hogy ez Isten óhaja lenne. Változás állt be az Újszövetség által amely görög nyelven íródott és csupán egy szót használ Isten megszólítására ‘Teo’, melynek jelentése ‘nagy, hatalmas’. Nincs megkülönböztetés benne ‘Isten’ és ‘Jahve’ között, sem speciális parancs arra, hogy a hívőknek mint közösségnek hogyan kellene hivattatniuk magukat. Péter úgy beszél a hívőről mint keresztényről s nem mint Jehova tanúról vagy valami hasonlóról (1Pt.4:16). A Jahve név használatának túlhangsúlyozása az Úr Jézus munkájának és személyének a leértékeléséhez vezet, hasonlóképpen sok ‘evangélikus’ keresztény Jézus nevére és szolgálatára helyez túl nagy hangsúlyt melőzvén az Istent megillető helyet.

Más nevek amelyeken az első keresztény közösségek hívták magukat nem tartalmazzák a ‘Jahve’ nevet:

-"Izráel közössége" (Ef.2:12)

-"az első szülöttek ünnepi seregéhez és gyülekezetéhez" (Zsid.12:23)

-"Isten egyháza" (ApCsel 20:28)

-"….az élő Isten egyháza, az igazság oszlopa és erős alapja" (1Tim.3:15)

-"Isten háza" (1Tim.3:15)

Mellékesen megjegyezzük, hogy az első századbeli hivők nem hivták magukat ‘keresztényeknek’; ez lealacsonyító kifejezés volt, ez a név: ‘Krisztus népe’, (a keresztre feszített követői) az ellenségeik által volt kitalálva.